U.S.Air Tour 2019
6.nap, szerda
Utazás a Nagy-tavak vidékére!
A NIAGARA VÍZESÉS
A colombusi LA QUINTA INN & SUITES hotelben reggel fél 7 körül kellemes meglepetés ért bennünket. A müzlin és a croisson kívül valami kis mini kolbász félét is kaptunk a reggelihez. A pazar! reggeli után egy kicsit késve, de nem sokkal 7 óra után elindultunk az erre a napra tervezett kb. 350 mérföldes utazásunkra a NIAGARA-hoz!
Mint egy 2 órás autózás után Cleevlandnél elértünk az EIRE-tó vidékére. Nem sokkal a tóvidék előtt pihenőt tartottunk egy különleges, Európában sehol nem látott parkolóban. Érdekessége nem a benzinkutakban, az üzletekben, az éttermekben volt, hanem az elhelyezkedésében! A pihenőhely középen, a két útpálya között helyezkedik el, vagyis mindkét forgalmi irányból ezt használják. Egy kb.1 mérföldes szakaszon a szemben jövő útpályák eltávolodnak egymástól és az így kialakult hosszúkás, ovális helyen van az autópálya parkoló, nem pedig külön-külön, egy-egy oldalon, mint mifelénk. És most jön a dolog igazi különlegessége: értelemszerűen a parkolóba hajtani nem a jobb oldali, hanem a bal legbelső sávból lehet! Hogy miért akadtam fenn ezen? Azért, mert nálunk egy ilyen megoldás fél óránként tömegbalesethez vezetne az esztelenül száguldozók és az indokolatlanul lassan hajtók okán… Ez itt, és csak így működik, hogy mindenki, kivétel nélkül 70 mf/órás sebességgel halad!!
A tavak környékén egy csapásra megváltozott a táj képe. Az eddigi túlnyomórészt síkvidéki, mezőgazdasági területek után rögtön látszott, hogy itt már a turizmusé a főszerep. Sajnos az időnkbe nem fért bele, hogy az autópálya helyett a tóparti úton nézelődjünk, de egyszer-egyszer azért rálátásunk nyílt a Balatonnál 40-szer nagyobb, hatalmas vízfelületre!
Azután a déli órákban Buffalo magasságába értünk, ahol át kellett haladnunk néhány, magasan a víz fölé ívelő (nyilván a hajóforgalom miatt) impozáns, rácsszerkezetű hídon, amely a Grand Islandon keresztül NIAGARA FALLS-ba vezetett.
Az amerikai oldalon a vízesés köré épült települést is így hívják. Őszintén szólva kissé meglepődtem: sokkal nagyobb, impozánsabb városra számítottam! Ez a benyomásom csak erősödött, amikor egy rövid kör erejéig végighajtottunk a városkán felderítési célzattal. A jó indulattal is csak közepesnek mondható város, kevés régi épülettel, de legalább 80%-ban hotelekkel és éttermekkel kitömve. Végül is nem baj, hiszen itt minden csak a NIAGARA_ról szól. Arról a NIAGARA-ról, melynek nevét – szerintem – alig van földön ember, aki ne ismerné! Előzetesen elárulhatom: nem csalódtam, legalábbis részemről!
Miután 3 PM körül, kis várakozás után elfoglaltuk hotel szobáinkat, gyalogosan nekivágtunk, hogy megnézzük a csodát. (Szerencsére tehettük, mert a látnivalókhoz elég közel sikerült szállást foglalnunk – méghozzá igen jó minőségben!)
Először természetesen az amerikai oldalt jártuk be. Első látnivalónkat egy kis hangulatos, parkos, fás szigeten keresztül értük el. Ahogy a két kilátóponttól letekintettünk az alant dübörgő vízre, a lélegzetünk is elállt a látványtól!
Pedig tisztában voltunk vele, hogy a kanadai oldal és vízesés még nagyobb és látványosabb lesz! Felettünk percenként jöttek a jól fizető turistákat vivő helikopterek, alattunk a mélyben pedig parányinak tűnő kis hajók bukdácsoltak a hullámokon, tömve érdeklődőkkel.
Fentről úgy tűnt, hogy a kis lélekvesztőkkel szinte bemerészkednek egészen a lezúduló víztömeg alá! Magunk sem gondoltuk volna, hogy egy óra sem telik el és mi is ott fogunk hajózni a fodrozódó habok között.
Pedig ott lettünk!!! (Hú! Ez igen csúnyácskára sikerült, mármint a magyar nyelv szempontjából…) Jegyvétel, biztonsági ellenőrzés (ezt szörnyen untam, de hát ez van..) majd a torony szerű fogadó épületben működő lifttel pillanatok alatt lent voltunk a vízparton, a hajóállomáson. (El ne felejtsem: még a kilátó tetején is kisétáltunk, egy a víz fölé kinyúló, alátámasztás nélküli teraszra, melynek átlátszó acél rácsos járdája volt. Azért itt nem mindenki mert lenézni 🙂 )
Mielőtt felszálltunk a Main of the Mist kirándulóhajójára, mindannyian kaptunk egy áttetsző, kék kapucnis esőköpenyt a több mint 170 éves (!) cég emblémájával díszítve. Mint az rövidesen kiderült, szükség is volt rá! Lenyűgöző élmény ahogy a hajó besiklik a hatalmasan leömlő, óriási víztömeg alá!
Persze nem egészen alá, az utolsó métereken kifordulunk! Csattognak a fényképezőgépek – mármint főleg az okos telefonok, majd gyorsan dugta vissza mindenki az esőköpeny alá, megóvandó a folyamatosan ránk zúduló vízpárától! Gyönyörű, napsütéses időnk van, így nem győzzük csodálni az újra és újra kialakuló változatos szivárványokat. Valóban felejthetetlen élmény!
A kb. fél órás hajóút után tempósabbra vettük a dolgot, hogy minél előbb átérjünk a kanadai oldalra. De azért az ajándékboltban még gyorsan megvásároltam a MAID OF MIST feliratú „tengerész sapkát”, hogy gyűjteményem ékes darabja legyen! Igyekeztünk hát a híd felé, mely átível a Niagara folyón, összekötve az USA-t Kanadával.
Szabályos útlevél és biztonsági vizsgálatok után átsétáltunk a RAINBOW BRIDGE-en (szivárvány híd). Természetesen a hídról is fenséges a panoráma! A kanadai hídfőnél már „vártak” bennünket a helyi hatóságok, de a szokásos procedúrát leszámítva gyorsan jutottunk át a határon.
(Őszintén szólva, számomra egy kicsit meglepő, hogy a észak-amerikai, jóléti állam között ennyire szigorú a határellenőrzés. Olyasmi ez, mint Gibraltárba átjutni a két EU-s tagállam mármint Spanyolország és Anglia – roppant szigorú határellenőrzésén keresztül. Először – és csak egyszer – 1993-ban szembesültem ezzel. Akkor az USA-ból Montrealba utaztunk autóval, rokonlátogatásra, négyen férfiak. 🙂 Volt ott minden: az autót szétszedték, csomagátvizsgálás, motozás, alkoholteszt! Na nem szonda, de a sofőrnek kinyújtott kézzel végig kellett sétálni egy fehér vonalon és egyéb turpisságok!Egy erre hivatott szakember döntötte el, hogy az illető alkalmas-e a gépjárművezetésre vagy sem!)
Kanadába érve azonnal a híres kilátó torony a SKYLON felé vettük az irányt. Utunk egy csodálatos part menti sétányon vezetett keresztül, ahol mosdó és kávészünetet is tartottunk. Igazi Bábeli zűrzavar! Ennyiféle nemzetiségű embert egy helyen még nem láttam – pedig jártam már egy-két turistaközpontban!
Már bizony kezdett fáradni a lábunk, de azért még bőven világosban elértük a SKYLON-t, mely ezen az oldalon a legfőbb attrakciónak számít. A 150 m (kb. fele az Eiffel-toronynak)nagy torony tetejére három, a külső oldalon futó lifttel lehet feljutni.
Megvettük hát a jegyeket és sorba álltunk a liftekhez. (A biztonsági vegzát már meg sem említem…) És ekkor furcsa szerzetekre lettünk figyelmesek! Egy kb. 20 főből álló társaság keltette fel a figyelmünket, akik mind hasonlatos öltözetben (talpig feketében, fehér ing vagy blúz, a nőkön előfordult sötétkék vagy barna színű ruha is, férfiakon kalap, nőkön főkötő), csendesen szemlélődve vártak a sorukra! Sőt! Egyforma frizura és ugyanaz a belterjes ábrázat, mindehhez jeges tekintet! Számomra kissé ijesztőek voltak. Tanult útitársaim felvilágosítottak, hogy ők az AMISHOK! Amishok: az USA-ban kis településeken élő, a civilizációtól elzárkózó, külön vallású, sajátos belső törvények szerint elő szekta. (persze ez így nagyon felületes!…) Rövid sorban állás után a liftekhez értünk. Az elsőbe beszállt – mondjuk – 15 amish, a következőbe kb. 5, így ott még maradt hely. Ám hiába invitálták kis csoportunkat, közülünk senki nem szállt be. Hiába… gyarló az ember, tele van előítélettel!
Ahogy a lifttel gyors ütemben haladtunk felfelé, egyre káprázatosabb panoráma bontakozott ki előttünk. Néhányan azonban szigorúan csak a torony lába felé eső oldalt nézték, a lefelé futó sínekkel és kötelekkel! 🙂
A torony tetején egy körben üvegezett, nagyszerű panoráma kilátó és természetesen ajándékbolt várt bennünket! Kb. félórás fényképezés, nézelődés, csodálkozás, meg egy kis szuvenír vásárlás után (közben mindenki óvatosan kerülgette az amishokat, pedig ekkor már érzékelni lehetett, hogy csendes, béketűrő népek) már suhantunk is lefelé a lifttel. Az ajándékboltban egy-két apróság mellett vettem a szokásos nemzeti szimbólumokat hordozó matricákat, melyekből már szintén igen szép gyűjteményem van. Ráadásul a kanadai piros-fehér-piros zászló a híres MAPLE LEAF-fel (juharlevél) gyerek korom óta a kedvenceim közé tartozik. A toronytól visszafelé a hídhoz a folyóparton szépen kiépített korzón sétáltunk. Már alkonyodni kezdett és mivel egész nap alig ettünk valamit, most már nem lehetett tovább húzni a dolgot. Némi keresgélés után találtunk egy önkiszolgáló éttermet, melynek a terasza a folyóra és a vízesésre nézett. Miközben jó étvággyal falatoztunk – mi mást, mint hamburgert, sült krumplit és kólát – besötétedett és különböző színekkel kezdték megvilágítani a zuhatagokat, melyekre pompás rálátásunk nyílt!
A Marci kiokoskodta valahonnan, hogy nemsokára tűzijáték is lesz! Így aztán asztalt bontottunk, szedtük a sátorfánkat és a NIAGARA feletti tűzijátékot már a RAINBOROW BRIDGE-ről néztük.
Aztán a hídon visszatérve az államokba, érdekes tradícióba botlottunk! Le kellett szurkolnunk fejenként 1 dolcsit, méghozzá negyed dollárosokban mint hídpénzt. Azért gondolom, hogy valamilyen hagyományról lehet szó, mert azt nem hiszem, hogy ezen áll vagy bukik az amerikai költségvetés! 🙂 Fáradtan ballagtunk hazafelé, útközben megálltunk még egy – közepes – fagyira, aztán megérkezvén a hotelbe aludni tértünk.
Szerintem nagyon jól sikerült a nap: láttuk a NIAGARA-t lentről és fentről, közelről és távolról, szivárványosan ragyogó napsütésben és esti megvilágítással, tűzijátékosan is!