5.nap, kedd

Dayton, U.S.Air Force Museum

Hát ez a nap is eljött! Amiről oly sok éven át ábrándoztam, most már csak negyed órányira van! Hála Istennek szállodánk olyan közel van a múzeumhoz, hogy reggeli után, autóval 10 perc alatt odaérünk. A tíz órai nyitás már a „pénztáraknál” talál bennünket. A „pénztárak” csak virtuális, mert a belépés ingyenes! Még fotójeggyel sem macerálnak bennünket! A négy, egyenként is hatalmas alapterületű, légkondicionált hangár tömve több száz, az utolsó csavarig gondosan restaurált történelmi repülőgéppel – nos, mindez díjmentesen megtekinthető! Ahogy itt mondják, a szerviz is kifogástalan! Kulturált mosdók, büfé, étterem, információs pultok és természetesen az elmaradhatatlan souvenir shop (utóbbiakról később még szó lesz, sajnos nem pozitív értelemben!).

Ha valaki most arra számít, hogy szépen sorjában felsorolom a kiállított gépeket, bizony csalatkozni fog. Először is, ehhez egy egész könyv kellene, másodszor pedig az interneten nyilván elérhető a lista, bőséges képanyaggal egyetemben.

Újra csak az egyéni benyomásaim, érzések, emlékek történetek következnek, ahogy eddig is. Azért a kronológia marad, úgy ahogy mi is szépen végig jártuk a hangárokat az 1910-es évektől az űrutazásig.

Az első, amin megakadt a a szemem egy plafonra függesztett Curtiss biplane volt, 1911-ből! Ki ne emlékezne minden repülős filmek alapfilmjére: „Azok a csodálatos férfiak, az ő repülő masináikkal”. Felejthetetlen jelenet, amikor az amerikai versenyző a tiltás ellenére felviszi repülni az angol sajtómágnás, lord bájos lányát… egy Curtis géppel.

Aztán itt van Eddie Rickenbacker Spad-ja, az I.V.H.-ból. Ő volt a híres Lafayette Escadrille legeredményesebb amerikai ász pilótája az európai hadszíntéren. Azt már kevesebben tudják, hogy az egykor híres légitársaság – az EASTERN AIRLINES első embere volt 1938-tól. DC-3-asokkal létrehozta a Great Silver Fleet-et, és sikeres pályára állította a légitársaságot.

Nagy a meglepetésem az olasz, kétmotoros Caproni bombázó láttán. A felirat szerint az olasz Caproni múzeum szakembereivel közösen újították fel. Talán egy ilyen gép volt, amelyet az olasz fronton, lovag pilótánk sértetlenül ejtett fogságba személyzetével együtt! Vitéz Kiss József földre kényszerítette az ellenséges bombázót anélkül, hogy a személyzetben vagy a gépben egy karcolás is esett volna!

A Halberstadt CL IV-es ritka madár még Európában is! A szépen restaurált példány a Deutsches Múzeum szakembereit dicséri. Szárnyain alul-felül lozenge, a törzs fehér, néhány fekete csíkkal. Páratlan és impozáns. A mennyezetről azért ott lóg minden I.VH. repülős kiállítás sztárja –
a Fokker Dr I. Itt azonban nem a szokásos vörös színben pompázik – végre! Alul világos kék, felül és a törzs pedig igen látványos és érdekes, függőlegesen csíkozott famintázatú festést kapott. Az I.VH.-s rész legterjedelmesebb tárgyi emléke kétségkívül a felettünk „lebegő”, angol légvédelmi záró léggömb volt.

Magasított állványon áll a teljes „lozenge” festésű Fokker DVII-es, az I.VH. vitathatatlanul legjobb vadászgépe! Elsőbbségét olyan innovatív megoldásoknak köszönheti, mint pl. a merevítő huzalok nélküli szárny, vagy a motor elé helyezett hűtő. (Egy zárólejes megjegyzés: a szűkös I.VH.-s gépanyagot illetően a feliratokból nem derült ki, hogy eredeti vagy felújított gépről, esetleg replikáról van-e szó…)

Ha a Caproni meglepett, akkor a következőtől majd leültem! A II.VH. kiállítás egy kisebb szeparált részén – figyelem – egy Auschwitzi koncentrációs tábor emlékhellyel kezdődik. Bejáratánál az elhíresült felirattal „Arbeit macht frei”. A vitrinekben a szokásos holmik: rabruha, bőröndök, személyes tárgyak, ect… Még ha a teremben az észak-amerikai őslakos indiánok szisztematikus kiirtására emlékeznének, vagy a II.VH. alatt az USA japán származású lakosságának koncentrációs táborokba való internálására, megérteném … de véleményem szerint ez nem oda való, nem tartozik a témához… Ohioban, Daytonban, az Amerikai Egyesült Államok légierejének múzeumában!

Abszolút a helyén van viszont a második hangárban a „BOCKSCAR” nevű B-29-es, amelyből 1945 augusztusában Nagasakira dobták a második atombombát. (Mellette állványon ott lovagol a „FAT MAN”, az atombomba másolata.)

1/48-as Monogram B-29-es makettemet még a ’90-es évek elején vettem az egyik első budapesti makett boltban, a Keletinél, a Nefelejcs utcában. Ha jól emlékszem ráment a félhavi fizetésem… 🙂 🙁

De ne szaladjunk előre: a repülőgép amellyel a II.VH.-s hangár kezdődik, nem más mint egy csillogó SEVERSKY P-35-ös. Oly sok beszélgetésünk és vitánk tárgya, hiszen ez a gép volt a Re2000, majd a MÁVAG Héja őse egyaránt. De ebből fejlesztették ki a P-47 Thunderboltot is, mely a P-51 Mustanggal és a P-38 Lightinggal egyetemben oly sokszor megfordultak Magyarország légterében 1944-45-ben. Természetes ezen típusok 1-1 példánya is a kiállítás részei!

Fejünk felett behúzott futókkal egy alacsony állványon a híres filmsztár, a „Memphis Belle” B-17F. Látszik, hogy különös gonddal varázsolták újjá. A gép üvegezett részeibe, élethű figurákat ültettek, külön megvilágítva őket! Talán így emlékeznek arra a több ezer 18-20 éves egyszerű, amerikai farmer gyerekre, akit Európa fölé küldtek meghalni a II.VH.-ban.

Nem messze tőle a földön áll a kor másik híres-hírhedt terror- (bocsánat: stratégiai) bombázója, a B-24 Liberator. Dessert yellow színben, nose art-ja: strandon, hanyatt fekve napozó hölgy „Strawberry Bitch” (a fordítást rátok bízom!) felirattal. Amikor 1988 tájékán a zólyomi Priorban(!) – fiatalabbak kedvéért: Csehszlovákia minden városában megtalálható állami áruház volt – megvettem életem első két Revell makettjét (a másik egy Lancester volt) persze fogalmam sem volt róla, hogy eredetije már akkor ott állt Daytonban! Ha jól emlékszem ez volt az első makettem, amelyen a réseket már tömítettem. Neoflexel! Azóta is ezt használom 🙂 !

Havoc, Marauder, Mitchell Invader természetesen itt vannak a leghíresebb kétmotoros bombázóik is.

Sok repülőgép mellett-körül gondosan elrendezett „diorámákon”, élethű figurákkal mutatják be a gépek felkészítésének, karbantartásának, a bombák felfüggesztését és a lőszerrakaszok feltöltésének pillanatait.

A legendás szállítógépek közül a C-47-es D-napi csíkokkal, míg a C-46 Commandot a távol-keleten használt festéssel mutatják be.

Külföldi, vagyis nem amerikai gyártmányokból nem mondható túl nagynak a múzeum gyűjteménye. Talán, ha három tucat ilyen gépük van! (inkább kevesebb)

Kezdjük az „ellenséges” légierők típusaival. Japán részről szerepel 3 gép, egy kevésbé ismert vadászbombázó, a híres-hírhedt „YOKOSUKA OHKA” (cseresznyevirág) kamikaze – öngyilkos bevetésre készült – gép kiképzőváltozata, valamint a nagy ellenfél, a kiváló MITSUBISHI ZERO! (Micsoda filmélmények kötődnek a típushoz: Végső visszaszámlálás, TORA, TORA, TORA!, A Midway-i csata, Pearl Harbor.)

És itt vannak a nagy ellenség a III. Birodalom vezető típusai: FW-190D, Me-262, Me-163, Bf-109 G10 – Németország légterének védői 1944-45-ből.

Az igazi csemege azonban egy mihálykeresztes (román) felségjelű Ju-88-as bombázó! (fájdalom: ennyi erővel magyar festést is kaphatott volna. Végül is, csak mi voltunk az utolsó csatlósok!) Az igazság az, hogy a Ju-88D, hosszútávú felderítő változat, eredetileg is román volt. Pilótája 1943-ban dezertált vele Ciprusra, ahonnan az amerikaiak haza repülték és alapos teszteknek vetették alá. Festése azonban standard és hivatalos RLM minta és színek! (Makettezők kedvéért: RLM 65, 70, 71. Eredetiben látva a színeket, azt mondanám: a legjobb választás erre a REVELL festékei: 65 (talán nem véletlen a kód azonosság, sötét zöld: R49, feketés zöld: R69).

Unicumnak még itt látható egy olasz vadászgép is! Egy Macchi 200-as SAETTA. (Nem tudom magamban tartani az epés megjegyzésemet: az olasz és román gépből azért van csak egy-egy példány, mert még maguk a jenkik sem tudták eldönteni, hogy ellenfelekről vagy szövetségesekről van-e szó?! 🙂 )

Az igazi szövetséges angol légierőt négy típus képviseli: egy Hurricane, egy Spitfire, egy Mosquito és egy Beaufighter, melyet a brit Imperial War Museum közreműködésével szereztek be.

No de sétáljunk tovább a következő hangárba, melyet a légcsavaros korszak végének ill. a jet korszak hajnalának „levegője” lengi be.

Black Widow, Twin Mustang, TROJAN, SKYRAIDER, amit még a légcsavarból ki tudtak préselni, de aztán jönnek a sugárhajtású gépek. Itt van mindjárt a gyönyörű F-80 Shooting Star, melynek 1/48-as MONOGRAM makettjét 1978-ban hozta haza nekem anyukám (egy F-16 prototípussal együtt) Kanadából, amikor ott járt vendégségben a bátyjánál Montrealban. Itt már szinte minden a koreai és vietnami háborúról és természetesen a hidegháború hajnaláról szól. Számtalan kísérleti gép után jön a nagy sorozat: F-84 Thunderjet, F-86 Sabre, F-5 Freedom Fighter, F-101 Voodoo, F-4 Phantom, F-105 ThunderChief, F-89 Scorpion, F-94 Starfire, F-84 Thunderflash, F-100 Super Sabre, F-104 Starfighter… és így tovább. Ami a csövön kifér…

A légi utántöltés hőskorát egy Boeing 377-es Stratocruiser átalakított KC-97-es Stratofighter idézi meg az OHIO AIR GUARD színeiben.

Aztán a NAGY VASAK: hatalmas szállító és bombázó gépek minden mennyiségben. Az ötvenes évek derekán a B-52-es (természetesen ebből is látható egy vietnami veterán) elődje az óriási CONVAIR B-36 Peacemaker. 6 db, egyenként 3800 LE-s csillagmotorral + 4 db, összesen 10 T tolóerejű gázturbinával, 16 000 km-t tudott megtenni az atombombával vagy több mint 40 T hagyományos bombával. Sokszor elgondolkodtam azon: itt van ez a tömegpusztító PACEMAKER vagy elődje a II.VH.-ban a Liberator. Stratégiai bombázó gépek, nagy magasságból szőnyeg-bombáznak vagy atomot dobnak le. Ilyen nevekkel, hogy Liberator (Felszabadító), meg PACEMAKER (Békécsináló)… Tényleg nem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan gondolták-e vagy pusztán cinizmus.

A szállító gépek közül két kisebb, kétmotoros „filmsztárt” említenék meg az 50-es évekből. Az első a C-119-es „Flying Boxcar”, melyet az 1965-ben készült a Főnix repülése c. filmben láthattunk, olyan nagyszerű színészekkel, mint George Kennedy (az Airport filmek sztárja), Hardy Krüger (A híd túl messze van, A neretvai csata) Richard Attenborough (A nagy szökés), vagy a felejthetetlen Ernest Borguine. …

Sajnos az eredeti film nehezen hozzáférhető, a 2004-ben újra forgatott történet pedig csak gyenge lenyomat….. A másik gép a FAIRCHILD C123, PROVIDER, melyről nagyszerű felvételeket láthatunk az AIR AMERICA és CONAIR c. filmekben.

A gépek között barangolva időről-időre felbukkannak a Bell és a Sikorsky nagyszerű helikopterei.

Ugyanilyen formában – szétszórva – találkozhatunk összesen 6 szovjet típussal is. Érdekes, hogy nem II.VH.-s gépekről van szó, amikor ugye még úgymond szövetségesek voltak (mármint a Szovjetunió és az USA), hanem egytől-egyig a hidegháború idejéből valók, amikor már halálos ellenségek lettek. A MIG-15 ezüstszínű koreai felségjellel. Aztán három gép Vietnamból: a 17-es látványos zöld kukacmintával, a 19-es háromféle barna és zöld kamuflázzsal, a 21 F pedig ezüst színben pompázik. A MIG-23-as és a MIG 29A, standard szovjet álcázó festéssel és gárda ezred jelvénnyel az oldalán került kiállításra.

Egy kupacban vannak viszont az ötvenes, hatvanas évek kísérleti X sorozatú gépei. Itt először is a három egyértelműen „német” klónt említeném, mely típusok terveit eredetileg még a Focke-Wulf és a Messerschmitt mérnökei készítették: NORTHROP X-4, CONVAIR XF-92, BELL X-5. Az amerikaiak becsületére legyen mondva, a legtöbb helyen megemlítik a német eredetet. (Ezt később a washingtoni múzeumban is tapasztaltam, mind a repülőgép, mind a rakéta technika vonatkozásában.)

Az X-1-től, az X-15-ig. Előbbivel 1948-ban Chuck Yeager még éppen hogy csak átlépte a hanghatárt, utóbbi már 7200 km/h sebességre volt képes. Ezen a részen a kedvencem viszont egy kicsi, ormótlan, hordóforma repülőgép. Rendesen úgy tudjuk, egy repülőgépnek van szárnya és törzse, de ismerünk csupaszárny gépeket is. Ennek az alkotmánynak viszont csak törzse van, szárnya nincs! „Csupatörzs”! Mégis repült! Néhány kísérlet erejéig. Ahogy már Oshkoshnál írtam, nagy élményt jelentett az A-10-esek lövészete. Nos, itt kiszerelve, kiállították a félelmetes gattling gépágyúját, amely akkora, mint egy autó és kb. 3 tonna! Nem hiányzik természetesen az USA kétségkívül legsikeresebb katonai repülőgéptípusa sem, az F-16-os Fighting Falcon egy korai változata, mely a Thunderbirds színeiben pompázik. Itt van az F-15-ös is, amely típus sokadik korszerűsített modifikációjával, még mindig a világ legpotensebb vadászgépe! A leghíresebb felderítőgépek, mint az U-2-es és az SR-71 Blackbird is megcsodálható!

Formavilágában, megjelenésében különleges élményt nyújtanak a B-58-as Hustler és az XB-70-es Valkyrie. Mindkettő szuperszonikus bombázónak készült, de amíg az előbbit hadrendbe is állították, addig a Valkyrie megmaradt a prototípusok szintjén.

Persze már a negyedik hangárban járunk és zsong a fejünk a rengeteg látnivalótól!

A többé- vagy inkább a kevésbé sikeres lopakodókon – F117, B-2 Spirit – keresztül jutunk el korunk 5. generációs csúcstechnikájához, az F-35-öshöz és az F-22-es Raptorhoz

(Biztosan mindenki emlékszik, amikor a délszláv háború közepén a szerb légvédelem lelőtt egy F-117-es lopakodót. A történet szerint a régi szovjet gyártmányú légvédelmi üteg radarja, olyan frekvencián dolgozott, amely egy kis áthangolással képes volt a lopakodó érzékelésére! A sikeres befogás után a kilőtt rakéta megsemmisítette a betolakodót! Van azonban a történetnek egy másik szála, melyet meg nem erősített forrásból hallottam, de jól hangzik! A szerb légvédelem előre tudta a berepülés útvonalát és idejét. Hogy honnan? NATO Európai Központ, Brüsszel – Párizs, NATO központ – Moszkva – Belgrád. Csak nem? De hiszen ez az Entente Cordiale (ANTANT)! Még mindig működnének a régi szálak? Érdekes: Párizs nem tagja a NATO-nak, csak annak politikai szervezetének. Kiskapu meghagyva 🙂 !?

Az esetnek mindenesetre két fontos következménye lett:

– az F-117-est rövid úton kivonták a hadrendből

– Dani Zoltánt pedig – a szerb hadsereg magyar származású századosát, a rakétaüteg parancsnokát – elhalmozták előléptetésekkel, kitüntetésekkel!)

Lassan a kiállítás végéhez közeledünk. Még néhány űrhajózási relikvia, az űrhajózás korai időszakából, hiszen az 50-es, 60-as években kizárólag a légierő biztosította a személyi állományt, legjobb pilótáikból válogatva. Gondolom ezért van kiállítva a Gemini, a Mercury és az Apollo 15 parancsnoki moduljai, valamint néhány korai rakéta típus is.

A beszámolóm végére hagytam a kiállításnak azt a részét, mely nekem a legjobban tetszett és amely a következő címet viseli:

„PRESIDENTAL AIRCRAFT COLLECTION”

vagyis: az elnöki repülőgépek gyűjteménye

A mintegy féltucatnyi – egykor az elnököket szállító – gép közös jellemzője, a fényesre polírozott felületek, díszes festések és címerek, és belülről is megtekinthetőek!

Itt van mindjárt az első, egy C-54-es (a DC-4-es katonai változata), mellyel Roosevelt Jaltára utazott a háború végén. (Ott, ahol sok minden más mellett az is eldőlt, hogy Magyarország a szovjet, kommunista érdekszférába fog tartozni a háború után 🙁 . A gép alatt egy kerekes tolószék. Amerika háborús elnökének tulajdona volt egykor.

Következik a VC-118 (DC-6) Liftmaster, mely már a koreai háború alatt fuvarozta Truman elnököt. A gép neve „The Independence” és egy látványos „eagle-like” festés mintát hordoz! Eisenhower szakított a Douglas gyártmányaival, ő már egy VC-121-es Lockheed Constellationnal róta a levegő országútjait. Az elnök felesége coloradói volt, ezért egy ottani virágról a First Lady kívánságára kapta a repülőgép a COLUMBINE nevet.

Mind közül a legismertebb minden bizonnyal a VC-137-es (Boeing 707), mely 1962-1998-ig állt az elnöki ill. kormányzati repülések szolgálatában. (Amikor 1963 novemberében Dallasban meggyilkolták Kennedy elnököt, koporsóját ezen a gépen szállították vissza Washingtonba. Még útközben, a levegőben – a koporsó mellett – tette le az esküt Amerika 36. elnöke, Lyndon B. Johnson! Mindegyik gépből árad a történelem. És mi ezt most mind megcsodálhatjuk kívülről és belülről is egyaránt!

Végig sétálunk a gépeken teljes hosszukban: pilóta fülke, elnöki lakosztály (irodával és hálószobával), tárgyaló terem, kommunikációs központ, hátul kényelmes utastér a kísérők és a biztonsági emberek részére, valamint természetesen konyha. Általában ez az elosztás korszakról – korszakra elegánsabb és drágább berendezéssel.

Az előzőekhez képest egy pici repülőgépet utoljára hagytam, habár ennek is négy hajtóműve van. Egy igazi kis ékszer! Hófehér, egy kevés krómmal és matt feketével, elnöki címerrel és a szokásos halványkék „chet line”-nal, egy Lockheed Jetstar azaz a légierőnél VC-140b. 6 db ilyen 10 fős VIP kisgép szolgált az elnöki flottában, Nixon, Ford, Carter és Reagan elnökök idején. 2000 mérföldes hatótávolságával ideális volt az államokon belüli utazásokra. A farokrészen párosával épített négy apró hajtómű (lásd IL-62 vagy VC-10) és a szárnyakon elhelyezett, hosszú, orsó alakú üzemanyagtartályok teszik külsőleg látványossá a gépet. Bizonyosan megbízható is volt a kis gép, mert számos közel-keleti ország kormánya is ezt használta. De ilyen gépe volt a híres Howard Hughes-nak, mint a TWA vezérgépe. Száz szónak is egy a vége nekem nagyon elnyerte a tetszésem ez a kis repülő! (Olyannyira, hogy a makettje már készül a műhelyemben! 🙂 )

Délután fél öt felé észbe kaptunk! A leghátsó, 4. hangár végében vagyunk és még nem néztük meg az elől , a bejáratnál lévő shopot! A szűk fél óra bizony elég kevés volt a rengeteg ajándéktárgy és könyv átböngészésére! Ezen a ponton már nem tudtam tovább magamban tartani csalódásomat! Makett semmi, vagy alig…!!!! Talán egy fél tucat kommersz Academy. Oshkoshban nem volt egyetlen makett árus sem! Itt már kezdett gyanús lenni a dolog! Balsejtelmem a későbbiekben be is igazolódott. Sehol a múzeumokban nem találkoztunk valamirevaló makett kínálattal…. inkább semmilyennel!

Lucky Strike nincs, makett nincs… nem tehettem mást, mint hogy csalódottan tudomásul vettem a dolgot!

Délután 5-kor, a múzeum zárásakor kiléptünk a szabad levegőre! Furcsán hangozhat ez, de ugye az USA-ban minden „agyon van” légkondizva. Még ezek a hatalmas hangárok is! Ekkor kaptunk észbe: megfeledkeztünk az egyetlen, a hangárokon kívül eső látnivalóról, ami nem más, mint a II.VH.-ban Angliában állomásozó 8. Légihadsereg parancsnoki épületének mása és a jellegzetes szögletes irányító toronnyal! (lásd: Memphis Belle c. filmben és az AIRFIX H0 építési nagyságú makettje.) Túlzottan nem estünk azonban kétségbe, mert angliai utazásaink során jó néhányszor ilyen, vagy hasonló létesítményt láthattunk már. Készítettünk még néhány képet a múzeum előtti parkban különböző emlékfalakról, melyek az USAF történelmére, harcaira emlékeznek és a betonon álldogáló néhány gépről, melyek gondolom már a múzeum tulajdonában vannak és felújításra, kiállításra várnak. (egyébként a hangárok már így is elég zsúfoltnak tűnnek, nem csodálkoznék, ha rövid időn belül felhúznának egy újabbat is.)

Néhány gondolat: amikor a múzeum után Colombus felé autóztunk, az az érzésem támadt, hogy valami hiányzik ebből a nagyszerű kiállításból – mármint a tárgyhoz kötődő sok-sok makett mellett! Négy egyforma hangár, a patyolat tiszta padlón pedánsan sorba rendezett gépek, légkondicionálás, ablak sehol, csak erős, rideg, mesterséges fények… … Megvan! Az európai múzeumok zegzugos romantikája, az ami innen hiányzik! Itt nincsenek váratlan, sarok mögé eldugott kincsek, berendezett javítóműhelyek, korhű bár, vagy akár mosdó és főleg nincs szabadtéri kiállítás természetes fénnyel és levegővel. Nincsenek régi szépen karban tartott épületek, laktanyák. Nincsenek parkos részek, ahol árnyékos fák alatt egy padon megpihenhet az ember. A romantika hiánya talán nem a legjobb kifejezés, de véleményem szerint nem tudják „hozni” azt az atmoszférát, amit az európai múzeumokban megszoktunk. Elsősorban az angliai múzeumokra gondolok, de említhetném a németországi Speyert, Sinsheimet, Oberschleissheimet de akár a prágai Kbelyt vagy a krakkói repülőgép-múzeumot. Sőt! Még akár a szolnoki RepTárat is!

Ezen az estén szálláshelyünk az ohiói Colombusban volt, a külvárosban, rövid, alig 2 órás autózásra Dayton-tól, hogy másnap közelebb legyünk a 6. napi látnivalókhoz.

Daytonban még persze megálltunk egy Super Marketnál, hogy fogyó készletünket feltöltsük. Jó hír! Már sokkal ügyesebben tudtunk vásárolni, mint az első napokban. 🙂 Azért igyekeztünk Colombus felé, mert rá akartunk pihenni a következő nap csodájára:

következik a Niagara Falls!!

(érdekes hír: másnap tudtuk meg a hírt, hogy abban a szupermarketben, ahol előző este vásároltunk, fegyveres rablás történt! Még jó, hogy egy nappal korábban voltunk ott!)